(Szekszárd, 1897 – Budapest, 1992)

a Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János tanítványai közé tartozott. 1925 és 1927 között Párizsban élt. Művészete a naiv festőkéhez hasonló hangvétele miatt nehezen volt besorolható festői irányokba. Szárnyaló fantáziája hol a szürrealizmushoz, hol a meséhez sodorta közel eredendően ösztönös művészetét, melyből rajongó szerelmespárok, furcsa, „fordított” perspektívájú tájak, buja vegetációk, és a modern technika jellegzetes termékei: gépek és ipari tájak születtek. Az idill, a csoda és a szorongást keltő fenyegetés egyszerre volt jelen művészetében, hol ősi primitívséggel, hol rafinált sejtelmességgel ruházva fel a motívumokat. A színeket előítélet nélkül használta; innen ered festményeinek szivárványszínekben pompázó, olykor meghökkentően gazdag koloritja. Legkoncentráltabb korszakának a harmincas évek mondható, mely a korabeli élethelyzetek, filozófiai problémák iránti fogékonyságával is kitűnik.