Nagy Zsuzsanna

(Tiszakécske, 1971)

A művész így vall magáról: művészet iránti odaadásom pici gyermekkorom óta elkísér. Kilencévesen már verseket írtam, tanáraim portréját rajzoltam a padokra, lenyűgözött a komolyzene.
Családom egyszerű emberek lévén bár szeretett volna, nem tudott támogatni érdeklődési köreimben, meg nem értetten fojtottam el magamban vágyaim. Nem voltam jó tanuló folyton versek, álmok cikáztak a fejemben, amitől képtelen voltam figyelni az iskolában.
Így nem jutottam be semmilyen művészeti iskolába, később felnőttként kellett, kell művészeti tanulmányaimat folytatni, mely igen nagy izgalommal és megelégedettséggel tölt el.
2000-ben festettem meg első képemet. Mind az idáig leginkább a versírás kötötte le figyelmemet. 2006-ig mintegy 2000 alkotás került ki a kezem alól. Rendkívül sokat dolgoztam így stílusom technikám rohamosan fejlődött. Az első négy év alatt hogy, ne családomtól keljen elvennem a festésre fordított időt naponta, este nyolctól hajnal kettőig festettem. Egyik mesterem Kiss Zoltán László mikor a tehetségemről kérdeztem, mondta, felejtsd el a tehetséget csak befektetett munka létezik, azóta e szerint próbálok élni, alkotni. Dolgozom akvarellel, pasztellel, szívesen kísérletezem különböző anyagokkal, technikákkal, de legszívesebben olaj, valamint akril festéket használok. Eleinte leginkább az akadémikus festészet gyakorlására törekedtem, végül lassan kialakul egyéni sajátos stílusom, mi tükrözi romantikus énem mellett kicsit durva, nyers stílusomat is, mely, ha nem túl elegáns is, de lelkem, egyéniségem része. 2006-ig leginkább életképeken, portrékon, aktokon dolgoztam, nyáron helyszíni tájképekkel, csendéletekkel nyugtattam napjaim. Több alkotótáborhoz is hozzá csapódtam már, megemlíteném itt a Művészetbarátok Szövetségének Lakiteleki, valamint a Tiszaalpári alkotótábort is.
Részt vettem egyéni és csoportos kiállításokon. Székesfehérváron, Szegeden, Budapesten, Tiszaalpáron, évente Csóron egyéni kiállításomon. Saját állandó kiállításom van Lakitelken.
2005-ben, Japánban, Osakában, mozgássérült olimpián képviseltem Magyarországot igen nagy sikerrel, tiszai, alföldi, balatoni tájképeimmel.
2006-tól folyamatos korszakaim váltakoznak.

1990 óta élek Lakitelken, ahol az első perctől részt vettem a helyi művészeti életben, már az első héten csatlakoztam a lakiteleki fiatalok Alapítványklub elnevezésű csoportjához, ahol előadásokat hallgattunk különböző érdekes emberektől, valamint saját tevékenységeinket osztottuk meg társainkkal. Ebben az időszakban vers írással foglalkoztam. Később csatlakoztam a helyi amatőr színjátszó körhöz is, ahol a Nagymama című darabban nagy sikerrel alakítottam Szerafin kisasszony szerepét, majd a Hippolit a lakájban szintén egy komikus szerepkörben mutatkoztam meg.

Eddigi életemet jellemezte a középpontba kerülés és a kísérletezés vágya. A középpontba kerülés vágya az évek múlásával lecsendesedett, sőt mára már leginkább szeretek kevés szabadidőmben elvonulni. A kísérletezés viszont máig megmaradt gyermeki részemből. Gyakran kísérletezek a festészetben is különböző technikákkal, anyagokkal, stílusokkal így találtam rá a hiperrealista stílusra is ma ezt a stílus irányzatot művelem nagy nagy szeretettel.De mitől realista egy kép, amiről egy blogban ezt olcastam:”” A kérdés úgy hangzott el Mitől realista egy kép.
Szerintem egy kép nem eredményét tekintve realista vagy nem, hanem szándékát tekintve.
Annál inkább az, minél inkább érezni rajta, hogy a festő mindvégig kitartott eredeti szándéka mellett.
Elment az általa használt technika végső határaiig.

De mi ez a szándék?
Én úgy vélem, hogy a festő személyiségének teljes kizárására való törekvés a képből.
Lehetne ezt másképp is, de a fényképezés megjelenése szerintem reális lehetőséget kínál erre.

Maga szándék, ez a szándék abból jön, hogy létezhet egy felfogás (a festőnek a felfogása) mely az “önszerepét” a festési folyamatban úgy értelmezi, hogy a világ szép, anélkül is hogy Ő benne lenne, és ezt a szép világot kell lerajzolni, annak megbolygatása nélkül.
Mint egy indián, aki az erdőben nagyon csendesen próbál lépkedni, puha léptekkel, ha picit elmozdít egy gallyacskát, mielőtt továbbmenne visszahelyezi, mert az “úgy jó van ott”, “annak ott kell lenni” E sorok írólyának idézésével azt hiszem el is mondtam mindent amit a realizmusról gondolok.