Csüllög Júlia
(Vésztő, 1934 – Balatonederics, 2009)
Festőművész. Szülei munkásemberek voltak, édesapja, Csüllög Zsigmond kádármester, édesanyja Komoróczky Julianna. Ő az elsőszülött, követi öccse Zsigmond, és húga Irén. Gyermekkoruk alatt háború zajlott. Sashalmon bérelt lakásban éltek, szoba-konyha-kamra, nyitott gang és udvar volt az életterük. Édesapjának a család volt a mindene. Juli szerette nézni, amikor apja dolgozott a jó illatú faforgáccsal teli műhelyben, ahogy a dongákat gyalulta. Életre szóló útravalót kapott emberségből, életszeretetből. Ha kevés volt, annak a kevésnek lehetett örülni! Ez a tulajdonsága felnőtt korában is megmaradt, tudott örülni az élet apró, természetes dolgainak.
Az élettől kapott batyujában pedig már akkor ott lapult a tehetség. Általános iskolai rajztanára, Bene Géza észrevette és értékelte. Bíztatta a rajzolásra és a továbbtanulásra ebbe az irányba. Akkor azonban ez nem sikerült. Korán munkába kellett állnia.
Szerette a mozit, zenét, színházat. Ünnep volt eljutni egy-egy előadásra. Egy rövid ideig fellépett egy amatőr társulatnál, aztán egy helybeli zenei esten megismerte későbbi férjét Jánost, aki ott hegedült. Három év katonaság és sűrű levélváltás, kevés találkozás után 1952-ben ment férjhez. Károlyfi János és Csüllög Júlia házasok lettek.
A gyógyszergyárban dolgozott Kőbányán, 1954-ben kislánya született, Judit. Fiatalságának és alaptermészetének derűjét sugározta családjára, környezetére. Két, néha három műszakba kellett járnia, az utazás közben tudott olvasni, főleg a művészetről, a festészetről. Álmodozott róla, hogy egyszer még festeni fog. A VII. kerület Peterdy utcában sikerült egy kis lakáshoz jutniuk. Közel voltak a múzeumok, bejárta a régi képtárat, az új kiállításokat, ahová lányát is magával vitte. Egyébként pedig a főzés, a család és a munka töltötte ki napjait, mint ahogy más asszonyokét is. Munkásnői fizetéséből minden hónapban vett valamilyen könyvet a festészetről, a művészekről, járta az antikváriumokat, szépen gyarapodott a könyvtára és a tudása is.
Valamikor a hatvanas években érett meg benne a szándék, az akarat: rajzolni, festeni, tanulni szeretne! Ez nem volt könnyű, „hagyományosan” gondolkodó férje nehezen fogadta el törekvéseit. Ő mégsem hátrált meg, amit elhatározott, azt csinálta, rendkívüli életerővel, jókedvvel. A nyári szabadságokat legtöbbször „gyári” beutalóval, családjával a Balatonnál töltötte, ilyenkor tudott festeni, rajzolni a vízparton és a környékén.
Az időközben hozzá házhoz járó idős tanárt hamar „kinőtte”. Végigrajzolta, tanulta a Barcsay-féle művészeti anatómiát, kereste a saját útját, kifejezésmódját. Végül a Népszínház utcai Vasutas Képzőművészeti Alkotó Körben találta meg a helyét. Évekig járt oda rajzolni élő modellek után, aktot és portrét. Kling György festőművész volt a mestere, tőle kapta az útmutatást, adott esetben a kritikát.
Életformájává vált, hogy a hét egyes napjain munka után sietett a körbe rajzolni, vázlatozni. A tanuláson túl, időről-időre közös kiállításokon mutathatták be műveiket az alkotók. Akár a Népszínház utcában, vagy más helyszínen. Sokszor kapott elismerést, díjat, oklevelet, ezeken a jó hangulatú kiállítás megnyitókon, ahol sok ember összegyűlt.
Portréfestészetének első jelentős alkotásai nagyanyját és édesanyját ábrázolják, egyéniségüket szeretettel, átérzéssel vitte vászonra. Különböző életszakaszokban több önarcképet festett. Később a gyár és az óvoda után, munkahelye is a vasutas kör lett. Mint háziasszony, „mindenes” tevékenykedett ott egészen nyugdíjba vonulásáig.
A képzőművészeti kör nyaranta Keszthelyre szervezett alkotótábort. A 70-es évektől, a nyári művésztáborok keretében a Balaton környékén festett, Györökön, Becén, Vonyarcon, templomokat, házakat, fákat, hegyeket, embereket és arcokat és a mindig más arcát mutató Balatont.
Hordozható állványával ott állt meg, ahol a téma nem hagyta tovább menni. Néha egész nap festett a tűző napon, külső körülményekkel nem törődve, elmélyedve munkájában. Majd később Nemesvitán is, ahol ősszel, októberben, a csípősre forduló időben, mikor tobzódnak az őszi színek, sapkában, pulóverben festett boldogan, a hegyi falu valamelyik kanyarulatában.
Időközben özvegy lett, lánya felnőtt, egyre inkább a művészi célok töltötték be életét. A keszthelyi művésztáborok alatt Vitára is elvetődött, magával ragadta a hely szépsége, tisztasága, a gyönyörű panoráma. 1984-ben meg tudta venni ott azt az imádott nádfedeles kis házat, ahol hosszú évekig a nyarakat töltötte és festett. A helyet, a környéket és az embereket nagyon megszerette. Igazából a vitai táj, a Balaton, az itteni emberek festése volt számára a kiteljesedés. Dolgozni tudott szabadon, a maga módján, ez volt az ő igazi művészi aranykora. Néhány itt készült képének a címe: Aranyló hársak, Őszi ragyogás, Halottak napja Nemesvitán. (Utóbbi a Veszprémi Múzeumban található). Emlékezetes esemény volt az első vitai kiállítás a „kultúrban”, amit azóta is évente követ az itt élő, vagy itt nyaraló alkotók műveinek bemutatása. Több újságcikk őrzi ezek emlékét. Élete során alapító tagja volt a Veszprémi Művész Céhnek és a Nők a Balatonért Egyesület nemesvitai csoportjának. 2011-ben pedig bekerült a Balatoni Nagyasszonyok sorába.