(Tárnok, 1912 – Badacsonyörs, 1991)
Festő, grafikus. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt. 1970-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. 1934-ben állított ki először a Szinyei Társaságban. 1938-ban és 1960-ban aranyérmet kapott Párizsban. A háború után számos hazai és külföldi kiállításon mutatta be enteriőr- és tájképeit. 1945-ben drámai erejű színes rajzsorozatot készített a munkatáborok életéről.
(Debrecen, 1870 – Budapest, 1950)
Festő. A budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalannál
kezdte művészeti képzését, majd Párizsban és Brüsszelben folytatta. Az I. világháború kitöréséig öt évig Belgiumban működött és állított ki. 1919-ben és 1921-ben Budapesten, a Nemzeti Szalonban, 1924-ben a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes tárlatot. 1940-ben Szüle Péterrel Debrecenben állított ki. Két műve a Magyar Nemzeti Galériában található.
(Bécs, 1906 – Bécs, 1995)
Festő, grafikus, iparművész. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1926-ban, mestere Rudnay Gyula volt. Nyugat-európai tanulmányutakon járt. 1920-tól szerepel egyéni (Nemzeti Szalon, Derkovits Terem, Nyíregyháza, stb.) és csoportos (Műcsarnok, Magyar Nemzeti Galéria, Ernst Múzeum) tárlatokon. A 30-40-es években főként iparművészettel foglalkozott. Nagymaroson, Zsennyén, Mártélyon, Sopronban dolgozott művésztelepeken. 1958-ban gyűjteményes kiállítása volt a budapesti Derkovits Teremben.
(Gávai Gall, Szeged, 1926)
Festő. 1942-43-ban és 1946-48 között a budapesti Iparművészeti Főiskolát látogatta. Mesterei: Koffán Károly, Gadányi Jenő és Hincz Gyula. 1949-54 között elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát Domanovszky Endre és Pór Bertalan tanítványaként. Ezután egy évig ösztöndíjban részesült. 1947-ben az Európai Iskola kollektív tárlatán, 1950-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, 1955-ben a Műcsarnokban, 1958-ban pedig az Ernst Múzeumban mutatta be alkotásait. 1991-ben egyéni tárlata volt a Jókai Klubban. Műveit gyakran Gávai Gall művésznévvel jegyezte.
(Hird, 1931 – 2008)
Festő, grafikus. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János, Hincz Gyula és Domanovszky Endre voltak a mesterei. Díjak:
Munkácsy-díj (1969, 1972), Stúdió-díj, az egri Országos
Akvarell Biennálé díja, Érdemes Művész, SZOT-díj, a Köztársasági
Érdemrend Középkeresztje. A főiskola elvégzését követően Hincz Gyula tanársegédje.1960-74 között az Iparművészeti Főiskola, 1974-től a Képzőművészeti Főiskola tanára,1986-90 között a festészeti tanszék vezetője volt. Tagja és elnöke volt a Fiatal Képzőművészek
Stúdiójának. A Magyar Szépmíves Társaság elnöke és egyik alapítója. 1992-99 között a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség elnöke. Pályája elején dolgozott a hódmezővásárhelyi művésztelepen. 1954 óta állít ki, első önálló kiállítását 1967-ben rendezte. Számos külföldi tárlaton is bemutatta munkáit (Párizs). Alkotásait őrzi a Magyar NemzetiGaléria, a pécsi Modern Magyar Képtár, a székesfehérvári István Király Múzeum.
(Kisújszállás, 1889 – Budapest, 1987)
Festő. 1906-tól két évig a budapesti Képzőművészeti Főiskolára járt, Székely Bertalan, Balló Ede és Szinyei Merse Pál tanítványaként. 1907 és 1908 között a párizsi École de Beaux-Arts-on, Fernand Cormon osztályában tanult. Tanulmányúton járt Olaszországban, Ausztriában, Németországban, dolgozott az USA-ban és Hollandiában. Hazatérése után tagja lett a Cennini Társaságnak, a Munkácsy Céhnek és a Magyar Arcképfestők Társaságának.
(Marosvásárhely, 1935 – 2016)
Festő. Művészeti tanulmányait a marosvásárhelyi líceumban folytatta. Mesterei: Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor. Marosvásárhelyen működik. 1962-től szerepel erdélyi csoportos kiállításokon. 1969-től rendszeresen szerepel egyéni kiállítással
Marosvásárhelyen. 1974-ben New Yorkban, 1989-ben Bécsben, 1990-ben Budapesten volt egyéni tárlata. Művei megtalálhatók a marosvásárhelyi múzeum gyűjteményében is.
(Sepsiszentgyörgy, 1877 – Borosjenő, 1942)
magyar festő, lepkegyűjtő, rovartani szakíró.
Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte, majd a budapesti és a müncheni szépművészeti akadémiára került. Pályáját mint tájképfestő kezdte, kora impresszionista festményeit többször kiállította a budapesti Nemzeti Szalonban, Aradon, Nagyváradon és Kolozsvárt. Templombelsőket is festett, 1 arcképfestményt és három akvarell tájképét őrzi a Székely Nemzeti Múzeum. Lepkészszenvedélyének hódolva telepedett le 1907-ben Borosjenőn, ahol az alföld és hegyvidék találkozása gyűjtőmunkájának kedvezett, itt fejlesztette ki nagy lepkegyűjteményét. Szakközleményei a budapesti Rovartani Lapokban s a Hunyad megyei Múzeum román nyelvű közleményeiben (Publicațiile Muzeului Jud. Hunedoara, Déva, 1930), a Retyezát lepkevilágáról írt monográfiája a nagyszebeni Verhandlungen und Mitteilung des Siebenbürgischen Vereins für Naturwissenschaften évfolyamaiban (1923-30) jelent meg.
Gabriella (Budapest, 1903 – 1982)
Festő. Művészeti tanulmányait többek között Jaschik Álmos, Ferenczy Valér, Szőnyi István irányította. Tagja volt a KUT-nak és a Szinyei Alkotóközösségnek. 1937-től kiállító művész. Szerepelt 1945-ben az Első Magyar Nemzeti Kiállításon és 1957-ben a Tavaszi Tárlaton, a Műcsarnokban. Egyéni kiállítása volt 1942-ben Milánóban, 1947-ben a Tamás Galériában, 1965-ben a Derkovits Teremben, 1970-ben és 1974-ben Nyugat-Berlinben. 1995-ben emlékkiállítást rendeztek műveiből az Árkád Galériában. Több alkotása
található a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében.
(Vésztő, 1934 – Balatonederics, 2009)
Festőművész. Szülei munkásemberek voltak, édesapja, Csüllög Zsigmond kádármester, édesanyja Komoróczky Julianna. Ő az elsőszülött, követi öccse Zsigmond, és húga Irén. Gyermekkoruk alatt háború zajlott. Sashalmon bérelt lakásban éltek, szoba-konyha-kamra, nyitott gang és udvar volt az életterük. Édesapjának a család volt a mindene. Juli szerette nézni, amikor apja dolgozott a jó illatú faforgáccsal teli műhelyben, ahogy a dongákat gyalulta. Életre szóló útravalót kapott emberségből, életszeretetből. Ha kevés volt, annak a kevésnek lehetett örülni! Ez a tulajdonsága felnőtt korában is megmaradt, tudott örülni az élet apró, természetes dolgainak.
Az élettől kapott batyujában pedig már akkor ott lapult a tehetség. Általános iskolai rajztanára, Bene Géza észrevette és értékelte. Bíztatta a rajzolásra és a továbbtanulásra ebbe az irányba. Akkor azonban ez nem sikerült. Korán munkába kellett állnia.
Szerette a mozit, zenét, színházat. Ünnep volt eljutni egy-egy előadásra. Egy rövid ideig fellépett egy amatőr társulatnál, aztán egy helybeli zenei esten megismerte későbbi férjét Jánost, aki ott hegedült. Három év katonaság és sűrű levélváltás, kevés találkozás után 1952-ben ment férjhez. Károlyfi János és Csüllög Júlia házasok lettek.
A gyógyszergyárban dolgozott Kőbányán, 1954-ben kislánya született, Judit. Fiatalságának és alaptermészetének derűjét sugározta családjára, környezetére. Két, néha három műszakba kellett járnia, az utazás közben tudott olvasni, főleg a művészetről, a festészetről. Álmodozott róla, hogy egyszer még festeni fog. A VII. kerület Peterdy utcában sikerült egy kis lakáshoz jutniuk. Közel voltak a múzeumok, bejárta a régi képtárat, az új kiállításokat, ahová lányát is magával vitte. Egyébként pedig a főzés, a család és a munka töltötte ki napjait, mint ahogy más asszonyokét is. Munkásnői fizetéséből minden hónapban vett valamilyen könyvet a festészetről, a művészekről, járta az antikváriumokat, szépen gyarapodott a könyvtára és a tudása is.
Valamikor a hatvanas években érett meg benne a szándék, az akarat: rajzolni, festeni, tanulni szeretne! Ez nem volt könnyű, „hagyományosan” gondolkodó férje nehezen fogadta el törekvéseit. Ő mégsem hátrált meg, amit elhatározott, azt csinálta, rendkívüli életerővel, jókedvvel. A nyári szabadságokat legtöbbször „gyári” beutalóval, családjával a Balatonnál töltötte, ilyenkor tudott festeni, rajzolni a vízparton és a környékén.
Az időközben hozzá házhoz járó idős tanárt hamar „kinőtte”. Végigrajzolta, tanulta a Barcsay-féle művészeti anatómiát, kereste a saját útját, kifejezésmódját. Végül a Népszínház utcai Vasutas Képzőművészeti Alkotó Körben találta meg a helyét. Évekig járt oda rajzolni élő modellek után, aktot és portrét. Kling György festőművész volt a mestere, tőle kapta az útmutatást, adott esetben a kritikát.
Életformájává vált, hogy a hét egyes napjain munka után sietett a körbe rajzolni, vázlatozni. A tanuláson túl, időről-időre közös kiállításokon mutathatták be műveiket az alkotók. Akár a Népszínház utcában, vagy más helyszínen. Sokszor kapott elismerést, díjat, oklevelet, ezeken a jó hangulatú kiállítás megnyitókon, ahol sok ember összegyűlt.
Portréfestészetének első jelentős alkotásai nagyanyját és édesanyját ábrázolják, egyéniségüket szeretettel, átérzéssel vitte vászonra. Különböző életszakaszokban több önarcképet festett. Később a gyár és az óvoda után, munkahelye is a vasutas kör lett. Mint háziasszony, „mindenes” tevékenykedett ott egészen nyugdíjba vonulásáig.
A képzőművészeti kör nyaranta Keszthelyre szervezett alkotótábort. A 70-es évektől, a nyári művésztáborok keretében a Balaton környékén festett, Györökön, Becén, Vonyarcon, templomokat, házakat, fákat, hegyeket, embereket és arcokat és a mindig más arcát mutató Balatont.
Hordozható állványával ott állt meg, ahol a téma nem hagyta tovább menni. Néha egész nap festett a tűző napon, külső körülményekkel nem törődve, elmélyedve munkájában. Majd később Nemesvitán is, ahol ősszel, októberben, a csípősre forduló időben, mikor tobzódnak az őszi színek, sapkában, pulóverben festett boldogan, a hegyi falu valamelyik kanyarulatában.
Időközben özvegy lett, lánya felnőtt, egyre inkább a művészi célok töltötték be életét. A keszthelyi művésztáborok alatt Vitára is elvetődött, magával ragadta a hely szépsége, tisztasága, a gyönyörű panoráma. 1984-ben meg tudta venni ott azt az imádott nádfedeles kis házat, ahol hosszú évekig a nyarakat töltötte és festett. A helyet, a környéket és az embereket nagyon megszerette. Igazából a vitai táj, a Balaton, az itteni emberek festése volt számára a kiteljesedés. Dolgozni tudott szabadon, a maga módján, ez volt az ő igazi művészi aranykora. Néhány itt készült képének a címe: Aranyló hársak, Őszi ragyogás, Halottak napja Nemesvitán. (Utóbbi a Veszprémi Múzeumban található). Emlékezetes esemény volt az első vitai kiállítás a „kultúrban”, amit azóta is évente követ az itt élő, vagy itt nyaraló alkotók műveinek bemutatása. Több újságcikk őrzi ezek emlékét. Élete során alapító tagja volt a Veszprémi Művész Céhnek és a Nők a Balatonért Egyesület nemesvitai csoportjának. 2011-ben pedig bekerült a Balatoni Nagyasszonyok sorába.
